Vörhenyes, zöld, kék, lila,
ütleg ismert spektruma,
nézd a sok színt testeden - mindez bőven ott!
Mert olcsón adtam, nincs vita -
különben is ez módi ma, -
te nékem - csak a vodkát, és ritkán - a konyakot.

Telhetetlen anyjukom,
elparentált vén tyúkom,
hányszor is kérdeztelek: „Szipirtyó, elég?”
Te meg - mindig a dugón,
el nem páholt hústorony -
vodkát adtál, ordítva: „Soha! Tölts! De még!”

Rád, te kígyóméreg,
mintha égből, úgy hullott a lé -
bankjegyeknek legjava, „ezüst kölcsönöd”, -
de egyszer csak jött a tré,
s bár lejmoltunk százfelé,
úgy eltűnt a pénz, mint almafáról szürke köd.

Ég veled, te átkozott,
a hűségesküd tarthatod,
hogy várni fogsz te engemet sok hosszú éven át, -
de téged és a mutterod,
mindent a francba itt hagyok!
Élj úgy, ahogy csak tetszik - többé szemed se lát!