Unalmas balhékban
halálra fáradtan
megy két Banya, s így esik köztük a szó:
„Figyelj, Banya-testvér,
ne nézzük meg, mint él
fajtánk, ha városban lakó?

Minden olyan más ma!
A Kopasz-hegy lába
lepusztult már abszolút.
A jobbféle szörnyek
erre rég nem jönnek,
legfeljebb csak a Vérszipuk...”

Erdei Rém erre:
„Banyák, hová, merre?”
„Városba, kinyalva, - mert unatkozunk!”
„Ejnye, ti Banyákok,
ahhoz mit szólnátok,
társulnék - jót szórakozunk!”.

Szitkok közt a rémek
erőszélre értek.
Hát, ott éppen jönni látták Vérsziput.
Csúnyán káromkodva
rájuk akaszkodva,
kiabált, hogy ő mindent tud.

Banyák: „Rém, mit tegyünk?”
„Szipu jöhet velünk,
de vérszívás nincsen, viselkedni kell!”
Az krákogott persze
szemfogait rejtve,
s megszépült - nem is hiszed el...

Hamarost megszoktak,
turistát játszottak,
s „Grand Hotel Cafe-ban” volt ivás-evés.
De a Rém két lába
pogány táncát járta,
s így megkérték őket, - tűnés!

Míg Rém fenn beretvált,
Vérszipu köddé vált,
Hiszékenység! - korholta magát a Rém.
A Banyák is menten
megléptek mindketten,
Éden a város - ez a tény!

Ügető - kész csoda!
A Banyák ki oda,
ordibált a tömeg, izgi a futam.
Hát, el is tapsoltak,
tartsd kevésnek-soknak,
kétezret - már új „maniban”.

Izzadt a Rém, sápadt,
homlokán ránc támadt,
aztán rájött: itt Kísértet a haver!
Kopog: „Házi népek,
„Hol van a Kísértet?!”
„Gyere közénk, velünk vedel!”

Míg a Banyák lógtak,
s mindent eltapsoltak,
míg a Rém leittasult a hotelben,
Vérszipu is tapadt,
özvegy-nyakra akadt,
s mint tej, aludt egy fotelben.