Tavasz volt, még a kezdet,
még nem mulattunk egyet,
de keblünkből lelkünk már százfelé...
Egyszer csak jönnek ketten,
kíséret - mind fegyverben,
beszólnak: „Öltözz, s ki a ház elé!”

Úgy kértem én a törzsőrt: „Ha lehet,
a Tavaszból ne vigyen engemet!”

Jött május, addig hagytak,
de csak nem nyugodhattak,
hogy kaptam még negyven szabad napot.
Mint hátba szúrás, úgy ért,
midőn jöttek Katyúsért,
s a nyomozó csak parancsolgatott.

Hogy süllyedek, fölfogtam nyomban azt...
Csak láthassak a kémlelőn Tavaszt!

Ismét vagonba dugtak,
a tájak, fák futottak,
s a távot mérték lármás kereket.
Az ablakon túl zöldek
juharfák, nyírek, földek,
úgy tűnt, azt mondják: „Ne felejtsetek!”

A töltésről pár srác integetett, -
a Tavaszból mért visznek engemet?!..

Katyúsnak szóltam szemmel:
„Lelépünk?” - ő meg: „Nem kell!”
„Ha nincs Tavasz, - én nem jutok haza!”
Katyús azt mondta erre:
„Ha így van, szökjünk... persze!”
S tajgába szöktünk aznap éjszaka.

Mily nyájasan köszöntött minket az!
Ilyen vagy ott, ilyen vagy, szép Tavasz!

Alighogy jött a másnap,
nyomunkban máris jártak,
kopók találtak ránk a fák között.
Majd megkötöztek minket,
a lábunkat, kezünket,
és sárban vonszoltak, mint két dögöt.

Felfogtam: álmom többé nem lehet -
a Tavaszból kizártak engemet...