Megkérdeztelek: „Miért kell hegyre másznotok? -
Csak törsz a csúcs felé, egy szédült ütközet.
Gépen ülve is az Elbruszt tisztán láthatod...”
Kuncogtál ezen - s vittél engemet.

Közelálló lettél hozzám, és gyengéd azonnal,
bátor alpinistám, sziklamászó drágám;
repedésből hogy kihúztál első alkalommal,
mosolyogtál még rám, sziklamászó drágám!

Majd a foglyul ejtő számos sziklarés miatt
- főztödet midőn túldicsértem én -
két pofont is kaptam tőled kurta perc alatt,
ám harag helyett szóltam könnyedén:

„Ó, hogy milyen közelálló, s gyengéd vagy te vélem,
bátor alpinistám, sziklamászó drágám!..”
De mikor már sokadszorra cibáltál ki éppen,
káromkodtál méltán, bátor alpinistám!

Mikor ostromoltunk együtt újabb bérceket,
- miért is vagy mindig bizalmatlan hozzám?! -
biztosítóm voltál, számodra ez élvezet,
bátor alpinistám, kaucsukból vagy tán!

Ó, nem vagy te közelálló, gyengéd sem vagy vélem,
- bátor alpinistám, sziklamászó drágám! -
mert mikor már sokadszorra húztál föl a résen,
szidtál engem durván, sziklamászó drágám.

Megmaradt erőmből húztam hozzád föl magam,
karnyújtásnyi még, és elér kezem.
Hogy fölérek melléd, azt mondom: „Elég, madame!”
Itt megcsúsztam én, s ennyi telt nekem:

„Ó, hogy milyen közelálló, gyengéd vagy te, drágám,
bátor alpinistám, kedves sziklamászkám!..”
Jó, hogy van kötél közöttünk, mely most ránk vigyáz,
s lettünk dupla ász - egy pár sziklamász!