Szerettem a nőket, huncutságot,
nap nem volt, mely újat nem hozott,
járták rólam szóban hallomások,
szívügyekről mind sokat tudott.

Egyszer számos nőim egyikével
összejöttem - nem tréfálok én, -
tengerparti úton, szépszerével,
életem kalandos ösvenyén.

Szíve, véltem, szélesre kitárva,
lelke nyílt, mint egy naiv mese,
szép alakját két szemem csodálta,
bár zsebemben egy kopejka se...

Ámde néki gyűrű kell, ajándék,
kocsma, drága parfüm ráadás,
s mit cserébe értük tőle látnék,
némi kétes, gyors szolgáltatás.

„Vászja - szólt - tenéked szánom, hidd el,
legfőbb kincsem, mit testem kínál!...”
Én meg: „Száz rubel, de hogyha több kell,
társam is felesbe’ majd beszáll!”

Nőm, akár egy mérges-vérmes kanca,
felnyerített, zablát rágva ott!...
Tán nem fogtam én föl ezt, a francba,
mert megorrolt rám - és otthagyott.

...Hónap múlt, az izgalom lecsengett,
hónap múlt, s eljött ismét a nő,
bennem mindez biztos érzést keltett:
árajánlatom most már - nyerő!