Szemöldököd, céda, lám csak, hogy kiszedve,
fejedre kék sapkát, mondd, kihívón mért teszel!
Rosszéletű, merre húzol el ma este,
jegyed van a klubba? Tőlem nem rejted te el!

Lelket én tebenned már nem is remélek,
lopni néked mégis éjjel-nappal elmegyek;
de csak mostanában vettem észre, tényleg,
gyakran csalsz te engem, és ez nékem nem kerek...

Hogyha ez a Kolja, vagy akár a Szása,
haverjaim ők, így részemről nincsen panasz;
de ha ez a Szlávka, vagy az ő bagázsa,
eltöröm a lábad, meg is fojtlak - úgy igaz!

Vörös, neked mondom, mint olcsó szajhának:
hogyha ezután is hordod a kék sityakod,
nem verlek, de lelkem mélyére eláslak,
betonba kiöntlek, nehogy elbízd magad ott.

Visszajössz a nyáron, tudom, szemlesütve,
de magamnak addig új babát olyat hozok,
elborít a sárga irigység, te rüfke,
sírsz: „Bocsáss meg nékem!”, s én már köpni sem fogok!