Én nem szeretem a fatális véget,
Az élettől soha nem fáradok,
És nem tűröm azon szakát az évnek,
Mikor vidáman nem dalolhatok.

A hideg cinizmust én ki nem állom,
A lelkes rajongásban sem hiszek,
Ne olvassa egy idegen (utálom...),
Hátam mögül a leveleimet!

Én nem szeretem, amikor csak félig,
Ha megszakítják a beszélgetést,
Nem szeretem, ha hátam golyók érik,
De épp így ellenzem a haslövést.

Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
A kétely férgét, hízelgő döfést,
Ha mindig csak a „szőrrel szemben” jó itt,
Vasbotokkal az üvegszétverést.

Nem szeretem a jóllakott önteltet,
Akkor inkább mondjon csődöt a fék!
Nagyon bánt, hogy a rágalom kikezdett
A becsülettel, mely feledve rég.

Mikor lecsüngő, tört szárnyakra nézek,
Nincs szánás bennem, s van oka, tudom,
Nem szeretem az önkényt, gyengeséget,
Csak Krisztust a kereszten fájlalom.

Nem szeretem magam gyáva hunyónak,
Megsértenek, ha a vétlent ütik,
Nem szeretem, ha lelkembe gázolnak,
De még inkább, ha le is köpködik.

Nem szeretem a dísztribünt, lelátót,
Hol tömegeket vesznek garason,
Jöjjenek bár korszakos változások,
Ezt megszeretni én sosem fogom.