Én nem szeretem a fatális véget, Az élettől soha nem fáradok, És nem tűröm azon szakát az évnek, Mikor vidáman nem dalolhatok. A hideg cinizmust én ki nem állom, A lelkes rajongásban sem hiszek, Ne olvassa egy idegen (utálom...), Hátam mögül a leveleimet! Én nem szeretem, amikor csak félig, Ha megszakítják a beszélgetést, Nem szeretem, ha hátam golyók érik, De épp így ellenzem a haslövést. Én gyűlölöm a pletykák verzióit, A kétely férgét, hízelgő döfést, Ha mindig csak a „szőrrel szemben” jó itt, Vasbotokkal az üvegszétverést. Nem szeretem a jóllakott önteltet, Akkor inkább mondjon csődöt a fék! Nagyon bánt, hogy a rágalom kikezdett A becsülettel, mely feledve rég. Mikor lecsüngő, tört szárnyakra nézek, Nincs szánás bennem, s van oka, tudom, Nem szeretem az önkényt, gyengeséget, Csak Krisztust a kereszten fájlalom. Nem szeretem magam gyáva hunyónak, Megsértenek, ha a vétlent ütik, Nem szeretem, ha lelkembe gázolnak, De még inkább, ha le is köpködik. Nem szeretem a dísztribünt, lelátót, Hol tömegeket vesznek garason, Jöjjenek bár korszakos változások, Ezt megszeretni én sosem fogom.
© Szöllősi Dávid. Fordította, 2010