Az egyik ember Allahot, másik Jézust imádja,
De van, ki nem hisz semmiben, már ördögökben sem,
Viszont az indusok hite nagyon ki van találva:
Ha kinyúlunk is, élhetünk, akár örökösen.

Ha lelked föl, magasba tört,
Álmokkal születsz újjá,
Ha disznóként hordott a föld,
Az is maradsz, vedd olybá!

Hadd nézzenek csak ferdén rád, - szokjad fegyelmezetten.
Hogy bánt? Sebaj! Újjászületsz, s lesz visszacsipkedés.
Ha halni látod ellenséged valós életedben,
A másikban majd „sasszemet” kapsz, élest, mint a kés.

Élj, mint egy átlagos polgár,
S jó okod lesz vigadni,
Hisz meglehet, a lelked már
Főnöktestben fog lakni.

Adódnak ilyen helyzetek. A képzelet oly széles.
Ha híres, büszke voltál, s hülyén születtél újra,
Azért köszönd meg, bár a sors nem volt hozzád szívélyes,
Hisz egy címeres ökör, az is lehettél volna.

Dologra hát, ne tétovázz,
Sérelmeid ne gyűjtsed,
A kicsinyesség lealáz,
Alantassággal büntet.

Utcát söpörtél? Semmi baj, jó káder lesz belőled,
Majd káderből előbb-utóbb miniszterré születsz,
De ha sötét és tompa vagy, belőled tuskó nőhet,
És ezer évig az maradsz, amíg meg nem gebedsz.

Kígyóbőrt, papagájruhát
Sértő magadra venni...
Nem lenne jobb még „ideát”
Rendes embernek lenni?

Sosem tudjuk meg, ki mi volt, és mivé lett „azon túl”,
Tudóst őrjít a géntérkép, a kromoszómatan...
Lehet, hogy hitvány gazember volt az a vedlett kandúr,
E kedves ember meg kutya. Hű, engedelmes kan.

A lelkesedés feldobott,
S bár kerülöm a próbát,
Ezt a hitet az indusok
Azért jól kimódolták.