Fégyánk, mint gyermek, egy volt a tereppel,
hazavitt mindent, sziklát, kavicsot...
Olyat hozott az otthonába egyszer,
hogy apja-anyja könnye potyogott.

Diákként Fégya pajzsára emelte
a régészkedést, mint legfőbb szakot,
s intézetünkbe olyasmit cepelt be,
hogy aki látta, könnye potyogott.

A gyaksiról egyszer hozott
két rozsdás exponátumot,
erősködött, hogy ősi kincslelet...
De kincsre máshol is akadt:
talált még műállkapcsokat,
pálinkafőző kukta-méretet.

A diplomáját e témában írta:
Ősi ereklyék, szkiffek, istenek.
Miközben őket latinul úgy szidta,
hogy sírjaikban görcsöltek ezek.

Az ősi építményeken
lógott ő szenvedélyesen,
és így kiáltozott gyakran vadul:
„Még vannak itt olyan helyek,
hol Phitecanthropus jöhet!”
s a mellét verte közben cudarul.

Egyszer csak döntött: viszlát, legényélet,
nősülni kell, mert első a gyerek!
„Találok, mondta, olyan feleséget,
hogy könnyetek potyog majd, irigyek!”

Sok helyen kellett járnia,
volt Európa, Ázsia,
de gyorsan meglelte az illetőt.
Ám kiderült, az ideál
nem ás, nem fényképez, datál,
így Fégya újra betemette őt...