Botom is elszállt, mikor elterültem...
Döntöttem ekkor: autót veszek!
És „négykerekű koporsóba” ültem,
mert megfogadtam, gyalog - nem megyek!

Nem űztem holmi játékot a sorssal,
nem szítottam föl olajjal tüzet,
csupán egy gyorsabb közlekedésmóddal
kívántam nyerni hosszabb életet.

Tapostam hajdan sportos surranómban
aszfaltot, padlót és ösvényeket,
a gúnyolódástól még mentes voltam,
és szidalmazás sem fenyegetett.

Ám „kasztot” válta más lettem, mint mások,
a közösség többé be nem fogad,
ha végighajtok, ferde pillantások
követnek engem és a kocsimat.

Nincs érintkezés, kézfogás, barátok,
elpártolt tőlem közegem, a nép,
s ha megszűntek is szóban támadások,
a nyílt viszály vette a kezdetét.

A lelkem gördült át egy más világba,
mely, mint a „KRESZ”, számomra idegen,
és félszeg volt a rendőr parolája,
ki csekket adott bírságra nekem.

A reagálást módjával gondoltam,
de láttam reggel, mit művelt az éj:
az antennámon tengerész-csomó van,
jelzés, hogy így jársz majd te is, ne félj!

Mezőkön, kerten általlopakodva
keréken szúrtak engem számosan,
rubelt kóstált ez, jó sokat naponta,
küzdöttem mégis, nem hagytam magam.

Gyakorta lestem sötét éjszakákon,
hátha megcsípem ellenségemet,
de hírszerzése résen volt, belátom,
csapdába így ő sohasem esett.

És mint a „téglát”, csendben leszerelték,
komplett elvitték első hidamat.
Első híd!.. Mondd már, elenyésző érték!
De így a hátsó - az sem ér sokat...

S lett új gumi, híd, ablaktörlő, kormány,
nem szép szemekért - fogytak százasok...
Beláttam közben: nem győzök e „tornán”,
vissza csak, vissza, míg a gép mozog!

Vissza közétek, gyalogszerrel járók!
Kocsit garázsba, tárulj ó, Szezám!
Utolsó gáz, fék, és végleg leállok!
Lépcsőzés, metró - ez vár énreám!

...Feltámadok poromból - újra senki -
s kiköpve félre elvigyorodom:
Te, közutálat, most próbálj követni,
ha kocsimat majd nem mutogatom!