Te éghajlat, te zord ohotszki!
Már három napja uragán1...
A kormánynál most épp Krjucskovszkij,
pihen Fedotov, az Iván.

A szél üvöltött szünet nélkül,
a Csendes zúgott szüntelen,
Zigansiné a kormány végül,
szemét nem hunyta percre sem.

Az éhezésnél szörnyűbb nincsen,
hajó sehol, koromsötét...
És dönt a négy egyöntetűen:
ma csizmaszárból lesz ebéd.

Midőn a krumpli végét járta,
egymásra néztünk, bús szemek,
s harmonikája szíját rágva
Poplavszkij sírt, mint kisgyerek.

Volt még egy konzerv, azt befaltuk,
s az egy szem krumpliból levest.
Csak partot érni! Ezt akartuk,
miközben gyöngült elme, test.

A szív, a pulzus lassult egyre,
de munkált még a szervezet,
s immár Fedotov, csöndesedve,
csizmája sarkát ette meg.

Hevertünk végül mind a négyen,
szemünk hajót, morzsát se lát,
Zigansin elgyöngült kezében
azért fordult a „kecskeláb”2.

Mint bajtárs, túltett ő megannyin,
és kormányosnak itt se rest.
Poplavszkij, Krjucskovszkij, Zigansin
a dekk alatt most dalba kezd...

Zigansin osztott lelki tápot,
de arca sápadt, mint lepel,
s mit nem tudott közölni már ott,
azt másnap úgy suttogta el:

„Barátaim!”... majd óra multán:
„Fiúk!” - s egy újabb telt megint...
„Ha rajtunk nem fogott az orkán,
az éh sem fog ezek szerint!

Felejtsük el, hogy nincs mit enni!
Jusson eszünkbe ezredünk...”
Fedotov kezdett képzelegni:
„Mit eszünk majd, ha ott leszünk?”

De hirtelen... Csak nem lidérc ez?
„Hajó!” A látvány felkavart...
És nyúlt az egyik távcsövéhez:
„Helikopter jön!... Erre tart!...”

Ha ennyi szenvedést kiálltak,
a négy hős leszerelt talán?
Fenét! Ismét csak vízre szálltak,
s irány - a Csendes óceán!