Kezemtől száz halt, szaracén, s mert néki járt,
a Szép Hölgynek szenteltem én e száz halált!
De a király irigykedett,
tornát, lovagit hirdetett.
Ezért utálok én minden ravasz királyt!

Vetélytársam lovag. A Kerek Asztalé.
Felség maga helyett küldte kopjám elé,
így hát az ő nemes szíve,
mit megcéloz kopjám hegye...
Király, köpök reá, hogy szívügyed kié!

A mellén címere, láncing és vért fölött,
de lyuk lesz rajtuk is, mint gályán, mely törött.
Itt ő a legfőbb favorit,
király csak őérte szorít,
de én királyra már legfeljebb csak köpök!

A király szólt: „Megöl!.. De kíméletesen!”
Tréfált is: „Majd a föld könnyű párnád leszen!”
Ha testem már pondró eszi,
a hölgyet nőül ő veszi...
Ezért szívemből én a királyt megvetem!

Már fenn a jel... Egymást hamvasztja el szemünk,
bíztatjuk csődörünk, por száll, s mi lihegünk.
A rostély fenn - és nincs megállj!
Hogy izgul mostan a király!
De, Istenem, a királyokra köphetünk!

Tornának vége van. Vetélytárs - ló alatt...
Vérével öntözi az árvalányhajat.
Dühében reszket a király,
a hölgy enyém, s ez néki fáj!
Ma köpök én a királyra, és úgy marad!

...Kastélyban boldogan nem élhettem vele,
hadjárat szólított, egy év is telt bele.
Nem várt a hölgy, az ideál,
vazallus voltam, ő - király,
s királyokat, nyilván, korán volt köpni le!