A művész kis aquavítát1,
fél liternyit tán bevett,
s valakitől festőállványt,
palettát is kerített.

A többi már apróság csak:
kell egy élő aktmodell...
Ni csak! - mennek formás lábak,
s legfelül egy büszke fej!

Vénuszhoz a festő futva:
„Azt beszélik, tudod-e,
az övéhez a pokolba
Dante simán jutna be!

Nekünk nem kell a pokolba,
hideg az, sötét, zavar...
Hallgass rám, Leonardora,
vesd le ruhádat hamar!

Részemről egy fix ígéret:
pucéron sem bántalak -
Hadd rajzoljalak le téged,
mintázni is van agyag!”

Mire a nő: „Ilyet velem
senki fia nem tehet!
Katolikus hitem, eszem
tiltakozik módfelett!

Nahát, így elpimaszodni,
a nő csak az ágyba kell!
Hátha te is, te da Vinci,
olyan vagy, mint Rafael...

Iskolás koromtól kezdve
megvetem a léha nőt!
Hogy a mű kedvéért?.. Persze!!!
Lássunk előbb esküvőt!

Aztán majd a nászi ágyban
levetkőzünk, s úgy teszünk...
Hogy zseni vagy? Kitaláltam!
De nekünk is van eszünk!”

„Mivel ihlet, sőt, extázis
tört reám, én feladom!” -
rikkantott a művész máris,
és esküdtek az napon.

... Volt ügyem egy nővel régen,
történt mindez éjszaka;
úgy nézett ki, mint a képen,
Mona Lisa volt maga.

Ez a kígyó Sorrentóban
barátnőknek kérkedett:
„Egy tudóst leszólítottam,
így szereztem férjemet!..”

Robotolt ő jó egy évig,
pénzt fialt a szorgos agy,
Gioconda meg derült végig:
művészkém - de marha vagy!

Képe mosolyának titka
dalból ismert, nem vitás:
a női nem nevet rajta,
ó, férfi-naivitás!