Találkoztunk... De szólnom mit lehet! - Vártam, mint várják természet csapását; de kezdtünk nyomban élni is veled, nem félve ennek végzetes hatását. Megszűrtem rögtön ismerős köröd, cipőt, ruhát rád, s húzlak ki a sárból, de népes slepp vonult hátad mögött futó kalandok végtelen sorából... Aztán, emlékszem, vertem sok barátod: velük kínosan éreztem magam, bár meglehet, akadtak köztük srácok, kik nagyszerűek voltak biztosan. Mit kértél - rögtön teljesítve lett: nászágyból keltél minden áldott reggel, vonat elé is ugrottam neked, de hál’ Istennek, nem teljes sikerrel. S ha vártál volna akkor is reám, mikor „pihenni” engemet bezártak! A kék eget leloptam volna tán, s két csillagot a Kremlről - ráadásnak. Ha nem hazudsz, nem rúgsz be, esküszöm, én megbocsájtom hűtlenségedet; a Nagy Színházat adom, és külön a Sportarénát hálából neked. De találkozni kész most nem vagyok, mert félek tőled, intim éjszakáktól; ahogy rettegnek japán városok egy szörnyűséges új Hirosimától.
© Szöllősi Dávid. Fordította, 2013