Találkoztunk... De szólnom mit lehet! -
Vártam, mint várják természet csapását;
de kezdtünk nyomban élni is veled,
nem félve ennek végzetes hatását.

Megszűrtem rögtön ismerős köröd,
cipőt, ruhát rád, s húzlak ki a sárból,
de népes slepp vonult hátad mögött
futó kalandok végtelen sorából...

Aztán, emlékszem, vertem sok barátod:
velük kínosan éreztem magam,
bár meglehet, akadtak köztük srácok,
kik nagyszerűek voltak biztosan.

Mit kértél - rögtön teljesítve lett:
nászágyból keltél minden áldott reggel,
vonat elé is ugrottam neked,
de hál’ Istennek, nem teljes sikerrel.

S ha vártál volna akkor is reám,
mikor „pihenni” engemet bezártak!
A kék eget leloptam volna tán,
s két csillagot a Kremlről - ráadásnak.

Ha nem hazudsz, nem rúgsz be, esküszöm,
én megbocsájtom hűtlenségedet;
a Nagy Színházat adom, és külön
a Sportarénát hálából neked.

De találkozni kész most nem vagyok,
mert félek tőled, intim éjszakáktól;
ahogy rettegnek japán városok
egy szörnyűséges új Hirosimától.