Most robbanok fel, mint trotil, száz tonna,
a harag bennem oly felfokozott:
a Múzsa hozzám látogatni jött ma,
kicsit időzött, aztán otthagyott!

Nyomós okok késztették persze erre,
jogom nyafogni így nem is lehet,
egy Múzsa...éjjel...férfinél...képzelje!
Mit szólnak hozzá majd az emberek?

De magányomban bánt a dolog okkal,
hisz ez a Múzsa, - rá tanút hozok! -
napokig együtt üldögélt a Blokkal,
a Puskinnál meg szinte ott lakott.

Már asztalhoz is ültem, toll kezemben,
de - ments meg, Uram, ne sújts annyira -
Ő mégis elment, s eltűnt vele menten
vagy három rubel: nyilván taxira...

Mint tébolyult vad kószáltam a házban,
ám megbocsátottam - Isten vele!
Hogy másvalakihez ment, én beláttam,
vendéglátásom csődjének jele.

A gyertyadíszes óriási tortám,
mint én a bútól, kiszáradt nagyon,
s a szomszédokkal osztozkodtam aztán
a Múzsának szánt üveg konyakon.

...Az évek múltak, együtt emberekkel,
sóhajtozom a vágy terhe alatt,
Ő szót se szólva, angolosan ment el,
de két sor tőle mégis itt maradt:

Hát számítok babérra, ámulatra,
mert zseni lennék, az kétségtelen...
„Emlékezem a csodás pillanatra,
hogy megjelentél akkor ott nekem”!1