Regényeket írni nem szokásom,
s nem köt le a sci-fi olvasás, -
narkósok közt, egy kórházi ágyon
fekszem, s érzem - kéne egy szurás...

Egy sebét, a harcit, így kurálta,
más a rendezetlen hátterét...
Hej, ti srácok, kábszerfüggő gárda,
tűből végre igazán elég!

Lelkem mélyén annyi kétely bújt meg,
kérdések fúrják az agyvelőm, -
kikkel fekszem, szívtak, szúrtak, nyeltek
egymás után mindent, ami jön.

Mert valaki a lelkébe szúrt itt,
mert valaki elhagyottan él;
hej, ti srácok, hagyjátok a „morfit”,
apomorfium legyen a cél!

Van egy skizo ismerősöm szemben,
(őt a nővér titkon szereti...)
mondogatja is: „Ha nem lesz stexem,
jönnek majd a Zimin cseppjei”.

Egyik tűt szúrt a becsületébe,
másik szívére kendert szívott;
rólatok, ti srácok, regényt kéne,
ám effélét, sajnos, nem írok.

Helyzet van, mi változásra ért meg!
Már a víg barát is megrogyott:
nála folyton vénát keresgélnek, -
s van, hogy nem lelik... Ez megszokott.

Valaki még kokaint is próbált,
„nyereség”, mondták, azonnali.
Más kilónyi nyugtatótól elszállt,
s így lett „veszteség”, - már másnapi...

Részeget nem, a vagányt szerettem,
a kétség gyötörte srácokat;
lakóként a narkós kórteremben
hallhattam én, jaj, nagyon sokat!

Egy megpróbált köbcentiket lőni,
más wolframot nyelt, kemény lehet...
ti önkéntes kínok viselői,
néktek írtam ezt az éneket!