Igények, ízlés... nálam roppant furcsák,
mert enyhén szólva - szélsőség vagyok:
üveget rágok, poharat leginkább,
miközben német Schillert olvasok.

Két Én van bennem: észak, s dél a másik,
kétféle ember, ellenség akár:
midőn az egyik épp balettre vágyik,
a másik szinte futna tőle már.

Még gondolatban sincs nálam fölösleg,
midőn úgy élek, mint az egyik Én,
de másik Énem gyakran színre csörtet,
s gazember ő, nem szépít jelmezén.

És küszködök, hogy elnyomjam a rosszat,
próbára, sors, ó, engem mért teszel!
Mert tévedéstől félek: úgy adódhat,
a jobbik Ént fojtom magamban el.

A lelki bugyrok, hogyha bennem nyílnak,
ott, hol a jó szó kap bennük helyet,
a pincérnők még hitelben is adnak,
s a hölgyek ingyen töltik kedvemet.

De ím, pokolra jutnak ideálok,
mert tűrhetetlen, durva modorom,
mert eltompultan poharakat rágok,
mert Schiller könyvét sarokba dobom.

...A tárgyaláson telt terem mögöttem.
Tisztelt Bíró úr! És Ügyész úr, Ön!
Higgyék el kérem, én vitrint nem törtem,
rosszabbik Énem volt az - esküszöm!

Ne sújtsanak le rám szigorral, kérem,
függesszenek föl, ne ültessenek!
Mint néző jövök ide, megígérem,
börtönbe is csak vizitre megyek.

 
 
 
 

Vitrint, se mást én többé nem török be,
polgárpofát sem - írásba adom!
Kettévált lelkem két felét örökre,
hogy egybenőjön, összefoltozom!

Kiirtom tőből, föld alá elásom,
nem rejtek semmit, most megtisztulok!
A másik Énem idegen, belátom,
mert ő, a bűnös Én - nem én vagyok!