Rövid roham, a láb lendít... Hiába!
Levertem: szégyen, por hull, könnyözön...
Csak kettő méter tíz a magassága,
De mégis folyton lécbe ütközöm.

Bevallom, hogy jól tudom azt rég,
Sportos élet nem visz sehová,
Nem voltál a léc fölött se még,
Máris hullasz gyorsulón alá.

Tiltott gyümölcs, de én roppant kedvelem,
Siker farkát elkapom, remélhetem,
Másoknál a bal láb lendít - jó, legyen!
Lendítőláb - az mindig a jobb nekem.

Rövid roham, a láb lendít... Fütyülnek!
A nézők húznak szinte vissza, le.
Edzőm se szán, szavával máris büntet:
„Ez magasugrás, vedd már észre te!

Meghúztad a derekad, legény,
Kész kudarc a jobb lábad, naná!
Föl se érsz a lécig, te szegény,
Máris hullasz gyorsulón alá!

Elfogyott a levegőm is hirtelen,
Magyaráztam érthetően, mérgesen:
Ők bal lábbal lendítenek, jó, legyen,
Nálam, ami lendít, az a jobb nekem!

Rövid roham, a láb lendít... Nevet rám
A kanadai vetélytárs, nevet!
Sok lett nekem a kettő-tíz megint, lám,
Edzőm sem ismer, jaj, kíméletet.

Sportklubelnök velem szemben ül,
Lesz nekem, ő megmossa agyam,
Hogyha megint felelőtlenül
Jobb lábammal lendítem magam.

Adhattok bár méreggel telt poharat,
Büntethetem akár én is magamat,
Nem használom erre a bal lábamat,
Lendítőnek, mint eddig, a jobb marad!

A nézőtéren gúnyos kacaj harsan,
De rám ilyennel hatni nem lehet.
Rövid roham, a jobb lendít... És megvan!
A kettő-tíz már általam bevett!

Fájjon bár a derekam, sebaj,
Sántulásig ugrálok vele,
Ott voltam a léc fölött, csuhaj,
Nem lökhet le többé senki se!

Végre, látta mind, hogy „who is who”
Kár, hogy jött malőr, egy meglepő,
Léc fölött, míg én voltam guru,
Más alatt lett nejem szerető...

Jutott fáról tiltott gyümölcs bőviben,
Elkaptam a siker farkát rendesen,
Lendítse a bal láb őket, ám legyen,
Akkor is a lendítő - a jobb nekem!