Én nem vertem tizenhét évemig nőt,
És először akkor ütöttem,
Nos, azóta fék nincs az öklöm előtt,
Ha „borravaló” kell,
Hát kétfele "osztok" köröttem.

De hogy tudok én, aki intelligens,
Ki a kényszerítést ellenzi,
Oly söpredék lenni, olyan vehemens,
Hogy mások akarják:
A pofámba kész legyek verni?

Az úgy esett, három egész napon át
Én hű voltam hozzája persze,
És kölnit is vettem, egy jó franciát,
Mit mondjak, barátok,
Vagy harmincöt rubel ment erre...

De volt neki csókosa, egy eladó,
Kit Golubjov Szlávkának hívtak,
Ily kölni, az első, az tőle való...
A drága vigyorgott,
Mert körbe is lengte az illat.

Még ifjú levén hevült bennem a vad,
S az érveim szűkösek voltak:
„A Szlávkádat kinyírtam tegnapi nap,
Ma téged is, bébi,
Hogy rend legyen, utána fojtlak!”

De hozzája lépve kezem remegett,
A fogaim „Marseilles”-t jártak,
Kiszáradt a nyelvem a gégém felett,
Ám jobbról meg balról
A nőnek behúztam egy párat.

Azóta, ki szajha, mind tőlem riad,
Az egekre mondom, ez úgy fáj!
És nem múlik nap se, hogy pont emiatt
Én hosszasan, fájón
Elpáholom őket - de sok már...