Ott állt a vén ház, ismerték a népek,
Napóleon is látta egykoron,
De ez a ház, mit bontásra kinéztek,
- Lakói már mind más falak közt éltek -
Még állt hallgatagon.
Hideg, hideg, hideg sugárzott bentről...

A kapuját sem nyitották ki régen,
A fiúk-törte ablakok felett
A vakolat hullt mindenhol fehéren,
De valami az emeleti részen
Úgy tűnt, hogy ottrekedt...
Mert suttogás jött, halk nyöszörgés fentről.

A kisgyerekek messze elkerülték,
Panasszal nyúzták gyakran anyjukat,
Aztán csak egyszer összeállt a környék,
S egy kis csapat, a szomszéd házmesterség
Lapátot, vasrudat
Ragadva indult intézkedni csendben.

A ház előtt megtorpantak zavartan,
Fordultak volna vissza, szó mi szó,
Hisz Napóleon lelke hátha ott van,
Vagy meglehet, a hang, mi sejlik onnan -
Hallucináció?
A félsz, a félsz terjedt az emberekben...

De egy napon határozat jött végre,
És az, ki bontott már „szakemberül”,
Egy vasgolyóval sújtott a födémre,
Majd esküdött, hogy felfigyelt nyögésre
A dőlt falak mögül,
Mely bánatos volt, bánatos, sőt, gyászos.

...Nem reszket többé félelemtől gyermek,
Mi kétszáz évig állt - nincs már a ház.
Ám megfelelve fejlesztési tervnek
Itt holnap toronyházak emelkednek,
Beton, s acél a váz...
Egészséges, vidám lesz, szép a város!