Azért szakadt rám kis híján az ég,
Mert tévedésből álltak bosszút rajtam...
Nem voltam akkor húszéves se még,
Hogy megszúrtak egy „lányos” kapualjban.

A srác vicsorgott nyíltan, könnyedén,
Nincs szándékában, színlelte, bunyózni,
De hirtelen egy kést döfött belém,
És fuss - ne keljen véresen kihúzni.

A lány visított! Nem volt ugyan vétke,
A jóság csalt meg, mosoly, mely övé.
Be ekkor villant, s bújt az alkony fénye
A kapualji szemetes mögé.

Még jó: nem kellett tócsa vérben állnom,
A penge sem ment mélyen át bordámon,
S a nyél koccant a falfelületen.
De rogytam már - megállni képtelen...