Szervusz, Kolja, férjecském, drágalátos társam!
Azzal kezdem soraim, hogy köszöntelek.
Félek, megjössz ügybuzgón, puccos, új ruhában,
És nem én, a kolhoz lesz fontosabb neked.

Bőgtem, mikor elmentél! Az asszonyok jöttek,
Vigasztaltak: „Nélküled - mondták - nem bírom!”
Vágytam én utánad úgy, persze nem engedtek,
Bár hogy ne unjam magam, bőven volt okom.

Itt járt Páska, a komád, az az átokfajta,
Nem sok híja, hogy vele... Most is remegek!
Három napja idejár, mérges, a vágy hajtja,
Belém köt, de előtte vedel eleget.

Ti nagydíjat, fényeset, kaptatok, beszélik,
Mert a Borja, a bikánk - bajnok-fedező!
Őmiatta engemet féltékenység bénít,
Hisz én jobban szeretlek, mint szerethet ő.

Volt, hogy álmodtam veled - részeg voltál, bosszús...
Ha gondolsz is bármire, félsz ne jöjjön rád:
Jó, sétálni elhívott az új agronómus,
De csak rólad folyt a szó ott órákon át.

Én meglennék, ámde te... Reszketek teérted!
Érkezett a múltkor is egy rangos személy,
Ő mesélte, Moszkvában romlottak a népek,
S férfiaknál több a nő, hát az nagy veszély.

Aztán, Kolja,... ne igyál! Bírd ki még hazáig...
Itthon - ami belefér, ihatsz, angyalom.
Még ha agronómus is, nem kell az a másik,
Kultúrember, ám hozzád nem hasonlítom.

Itt, ha rákezd az eső, nem bírja a hombár,
Én sem bírom nélküled, - nincs, aki szeret...
Bármilyen vagy, várlak én eszementen most már,
S írj, ha tudsz, hogy venni jót ottan mit lehet!