Hát útra fel! Vagy vár a sírsötét...
A választék, igen, ez volt előttünk.
Ítéletünk: szerény, nyugalmas lét,
S hozzá - biztos legyen! - mi láncokkal kötődtünk.

Mert volt, ki hitte, sebtében, mohón,
Naivan hitte, zagyván, szét se nézve.
De élet ez a kurta láncokon?
És választás, ha vasra vernek érte?

Mit kaptunk? Álnok ármány lett a kegyből,
Zöldmaszlagos téboly-varázsolás:
A kő mögül halál a mieinktől,
És hátul is halál osont, de más...

A testünk zsibbadt, lelkünk fagykemény,
Gyalognak szánnak néma áldozatra,
S a szélvédőnknek sáros üvegén
A szégyen néz be ránk, a gúnytól torz az arca.

Ha széttörnénk a rút bilincseket,
A torkát annak biztos átharapnánk,
Ki úgy gondolta, szolid életet
Majd súlyos láncok terhével rakat ránk.

Csak nem reméljük, hogy valami lesz tán?
Vagy láncaink nem tetszenek nekünk?
Kár dörömbölnünk a mennyei portán,
Vaskapujával nem bír csontkezünk.

Kibújhatunk a háború alól...
Ajánlat jött - az ára nem kis tétel:
Ítéletünk majd életfogytig szól,
Bűn, árulás és szégyen pecsétjével!

De ilyen áron élni életet?!
Nem ért az út még véget! Csak nyugodtan!
Meghalni méltón másutt is lehet,
A háborútól messze eldugottan.

Korán van minket küldeni fenékre,
Posványra fészket mi sem építünk!
És nem halunk meg kínok között élve,
Dicső halálban újraéledünk!