Hát útra fel! Vagy vár a sírsötét... A választék, igen, ez volt előttünk. Ítéletünk: szerény, nyugalmas lét, S hozzá - biztos legyen! - mi láncokkal kötődtünk. Mert volt, ki hitte, sebtében, mohón, Naivan hitte, zagyván, szét se nézve. De élet ez a kurta láncokon? És választás, ha vasra vernek érte? Mit kaptunk? Álnok ármány lett a kegyből, Zöldmaszlagos téboly-varázsolás: A kő mögül halál a mieinktől, És hátul is halál osont, de más... A testünk zsibbadt, lelkünk fagykemény, Gyalognak szánnak néma áldozatra, S a szélvédőnknek sáros üvegén A szégyen néz be ránk, a gúnytól torz az arca. Ha széttörnénk a rút bilincseket, A torkát annak biztos átharapnánk, Ki úgy gondolta, szolid életet Majd súlyos láncok terhével rakat ránk. Csak nem reméljük, hogy valami lesz tán? Vagy láncaink nem tetszenek nekünk? Kár dörömbölnünk a mennyei portán, Vaskapujával nem bír csontkezünk. Kibújhatunk a háború alól... Ajánlat jött - az ára nem kis tétel: Ítéletünk majd életfogytig szól, Bűn, árulás és szégyen pecsétjével! De ilyen áron élni életet?! Nem ért az út még véget! Csak nyugodtan! Meghalni méltón másutt is lehet, A háborútól messze eldugottan. Korán van minket küldeni fenékre, Posványra fészket mi sem építünk! És nem halunk meg kínok között élve, Dicső halálban újraéledünk!
© Szöllősi Dávid. Fordította, 2015