Mért, hogy semmi sem az, ami volt azelőtt,
Bár az ég, az a kék, ma is tiszta?!
Van a tó is, a fák, meg a szél afölött...
Csakhogy nem jött a harcból ő vissza.

Az se lényeges, éji vitáink során
Kinek lett igaza, ki hogy bírta.
Egyre fájóbban érzem, hiányzik, az ám,
Mivel nem jött a harcból ő vissza.

Hogyha hallgatott, énekelt, jókor sosem,
Mindig mást szövegelt, le sem írta.
Vitte álmomat, hajnalt kelt, mint rendesen,
De most nem jött a harcból ő vissza.

Ahhoz, űrt hagyott hátra, ma kétely se fér,
Hisz a társam volt, s tán meg is írva...
Tüzem, éltetőm fújta el akkor a szél,
Mikor nem jött a harcból ő vissza.

Merthogy fogságból rám szabadult a tavasz,
Szóltam - háborús reflexből mintha -
„Hagyj egy fél cigit, bajtárs!” - de hallgat amaz...
Tegnap nem jött a harcból ő vissza.

Minket nem hagynak bajban a halottaink,
Ha kell érettünk őrséget állnak...
És az ég meg az erdő is vízbe tekint,
Így van égszínkék színe a fáknak.

Volt egy földfedezék, ami nékünk elég,
S hogyan múlt az idő, ránk volt bízva...
Most oly rossz egyedül, az az érzésem rég -
Én nem jöttem a harcból ott vissza.