Vaszilij Alekszejevnek
Sportként a népek, országok körében
Emelni súlyt - ez rég nem új dolog.
Az egyszervolt görög, emlékszünk éppen,
Egy társat fölnyalábolt, s eldobott...

Az „áldozat” nyakát: rudat szorítva
Tán várjak füttyöt, ovációt, tust?
Akár az első ógörög atléta,
A földtől elszakítom Antheust.

Musztángoknak kecsessége nélkül
Mozdulatom lassú és kötött.
Lenn a súly az ellenfelem végül,
S örök partner - ha már fej fölött.

E vasból készült, szörnyű nehezéket
Az ellenségnek sem kívánom én -
Ha súlyos sportszeremhez odalépek,
Aggódom, hogy jut mégis csak fölém?!

Mi „fém-erősek” volnánk mind a ketten,
De ő a fém - a tartós, igazi;
A győztes címért annyit emelgettem,
Hogy dobogót tudtam lyukasztani.

Musztángoknak kecsessége nélkül
Mozdulatom lassú és kötött.
Lenn a súly az ellenfelem végül,
S örök partner - ha már fej fölött.

Az ellenfél lenn, te fölötte - szép is!
A „Súly megvan!”, ezt várjuk remegőn.
„Megvan!” - de pompás, rosszul esik mégis,
Én lenn vagyok, a súlyzó pedig fönn.

E diadal egy vereséggel ér fel,
A lényeg egyszerű: a győzelem
Ha gyakorlat után egy lendítéssel
A súlyt ledobjuk végérvényesen.

Musztángoknak kecsessége nélkül
Mozdulatom lassú és kötött.
Lenn a súly az ellenfelem végül,
S örök partner - ha már fej fölött.

Indítva mellről emelkedik gyorsan,
Aztán lelassul, végén ín reped...
Egy néző fentről bekiabál zordan:
„A francba, dobd el! Sok lesz az neked!”

A pillanat, míg tartom, izzadságos,
De végre földön a vas Istene!
A fogásnem a sikerült szokásos:
„Szakítás” - ez a kurta szakneve.