A lelkem és saját magam akárhová is rejtem,
Egy eb folyvást nyomon követ: a Sorsom ő - beteg...
A térdemhez törleszkedik, bár kővel elkergettem,
Csak néz, szemében téboly ül, a nyála is csepeg.

Nyűgöm ez az állat -
Szememben a bánat,
Arcom el-elsápad,
Testem is dohog,
Gyomromban görcs támad,
Elnémítja számat,
Élnem is utálat,
Dalt sem akarok!

Öregszem? Így volna?
Hóhérhoz vigyem?..
Húzza csak karóba,
Én megfizetem.

Köpök reája egy nagyot, ezt megfogadtam sokszor,
De szánom őt, az éheset - csak reszket, hízeleg.
Etetni kezdtem Fortunát én akkor szánalomból,
Ha jóllakik, alszik soká, ez mindig így esett.

Akkor vígan élek,
Csavargok, nem kérek,
Mindig nevetgélek,
Lopom a napot.
De ebet is védek,
Ugatni sem félek,
S azt ugatom én meg,
Mit csak akarok.

Majd öregkoromra
Hóhérhoz megyek, -
Húzza csak karóba,
Én meg fizetek.

Olyan pokolba dugdosom a fejem néhanapján,
Hogy Sorsom félve sápad el, és hátrahőköl ott.
Egyszer kínáltam Fortunát meg borral, bátorítván,
Azóta mindennap vedel, és nékem még morog:

„Enni hozzá hol van?
Bezzeg én New Yorkban
Járkálnék cobolyban,
Selymet hordanék!..”
Sorsom odahagytam,
Nekirugaszkodtam,
S hegyről-hegyre vontam,
Húztam részegét.

Nem jutok vén korba,
Hóhérhoz megyek -
Húzza csak karóba,
Én meg fizetek.

A Sorsnak egyszer túl sokat töltöttem - árt a lőre!, -
Elváltozott az arca is, ment szerte ingatag,
Goromba volt és szemtelen, majd Végzet lett belőle,
Reám ugrott hátam mögül, elkapva torkomat.

Rám nehezül - kész rém!, -
Elszorul a gégém,
Bősz leszek a végén,
S futva ordítok:
„Hagyd a torkom békén,
Hagyd a torkom békén,
Hagyd a torkom békén,
Dalt így nem tudok!”

Sorsom, ha tudom, ma
Hóhérhoz viszem -
Húzza csak karóba,
Én megfizetem!