Nem sok, mit versben magyarázok el,
De nincs mindenre felhatalmazásom...
Bűnben fogantam, úgy, ahogy az kell,
Ideg, verejték közt, egy nászi ágyon.

A földtől elszakadás, tudtam én,
Mind zordabb lesz magasba távolodva,
A trón felé tartottam könnyedén,
És éltem vérszerinti herceg módra.

Tudtam, lesz minden óhajom szerint,
Megnyert és vesztett ügyeim nem voltak,
Az iskola- és vívótársak mind
Szolgáltak nékem, mint apjuk a trónnak.

Mit mondtam, sokszor nem gondoltam át,
És könnyen szórtam szavakat a szélbe,
De elhitte a hangadó szavát
A legfőbb urak minden csemetéje.

Megrémült tőlünk éjjel minden őr,
Mint himlő, voltunk átkai a kornak,
Húst késről ettem, ágyam tiszta bőr,
S kengyellel adtam rakoncátlan lónak.

Tudtam, hogy mondják majd: „Király legyél!”
Mióta szültek, rám sütve e bélyeg,
Megrészegített lószag, vért, acél,
De engedtem a szó, könyv kényszerének.

Mosolyt sugallni csak a szám tudott,
És tekintetem lepleztem, ha zord volt,
Rá udvari bolondunk tanított,
Szegény Yorick! Ég véle! Mert hogy megholt...

De tiltakoztam, én nem osztozom
Előjogon, koncon, kitüntetésen,
Ha hullt egy apród, nagy volt bánatom,
S a zöldet lóval megkerültem szépen...

Feledtem, mi a vadászszenvedély,
A vérebek minden faját gyűlöltem,
Kancám farolt, ha vadból folyt a vér,
A hajtókat meg korbáccsal ütöttem.

A játékunk fajul, jól láttam én,
És minden nappal véresebb lesz, rondább,
De patakvízben titkon, éj felén,
Lemostam rendre nappaloknak mocskát.

Bár nőttem, csak butultam szüntelen,
A házi intrikákról is lekéstem,
A kor nem tetszett, és embere sem,
Könyvekbe ástam hát magam serényen.

Agyam tudásra, mint pók, szomjazott,
Nyugvást és mozgást egyaránt megértett,
De értelmet tan, egyik sem kapott,
Mert cáfolat volt mindenre az élet.

A szál pajtásaimmal megszakadt,
És Ariadné fonala gubanc lett,
A nagy kérdés megoldatlan maradt,
A „lenni, vagy nem lenni” foglyul ejtett.

Baj tengerén a hullámzás örök,
Nyilat lövünk belé, kölest szitába,
E cifra kérdés ott, mint mag, zörög,
S mi látszatválaszt rázunk ki - hiába.

A zaj csitult, az ősök szelleme
Üzent, hogy menjek, kétség tűnt mögöttem,
S míg súlyos eszmék vontak fölfele,
A sírba rántott testem, szárnytörötten.

Rossz ötvözetté gyúrtak a napok,
Mely ki sem hűlt még, kezdett korrodálni.
Mint más, ontottam vért, s miképp azok,
Bosszúnak én sem bírtam ellenállni.

Emelkedésem lett bukott dolog.
Ofélia! Nem számolok a véggel,
De gyilkos lévén egyenlő vagyok
Azzal, ki vélem egy sírban enyész el.

Lenéztem azt, ki önkényeskedik,
Én, Hamlet, köptem a dán koronára,
De trónért öltem, ők ezt hirdetik,
A vetélytársam élte volt az ára.

Mert agyrémre hajaz a zseniész,
S a halál születéskor fel fog tűnni,
A fondorlatos válasz mindig kész,
Ám megfelelő kérdést nem lelünk mi.