Egy estén át vihar... Amíg
Befoldják habzó áradások
A nyűtt fövenynek foltjait,
Magasról nézem én, hogy itt
Mint törnek főket bősz hullámok.

Szánakozom a holtakon,
De messziről, - és nem nagyon.

Hörgést, nyögést hallok, dühöt,
Halálosat, hogy odavesztek;
Hogyisne: lelket és erőt
Bevetve úgy küzdöttek ők,
S a cél előtt - fejek repedtek!..

Szánakozom a holtakon,
De messziről, - és nem nagyon.

 
 
 
 
 

 
 

Szél vágja víznek taraját,
A habsörények borzolódnak,
Hullámot mégsem fél a gát,
És elkaszálja támaszát:
A lábát sok tajtékos lónak.

E lovakért kél szánalom,
De messziről, - és nem nagyon.

Aztán a sor majd rám köszön,
És hátba fújnak, szélre löknek.
A lelkem érzi már, mi jön:
Gerincemet kettétöröm,
És összezúzom én is főmet.

Ha meghalok, lesz szánalom,
De messziről, - és nem nagyon.

Örök időktől fogva van:
A parton ülnek és figyelnek
Éles szemekkel számosan,
Míg mások mellettük sokan
Gerincet, főt sziklához vernek.

A holtakért kél szánalom,
Part-messziről, - és nem nagyon...