Fekete, gyászszalagos ruhát
Öltött Moszkva, s némaságba hullt,
A Vezérért sírva bánatát
Hő szívére fájdalom borult.

A tömegben én is ott megyek,
Bú szorítja szívem, mint satu,
Drága testét látni sietek
Még ez egyszer... Jaj, de szomorú!

Ég a szemem, a könnyem parázs,
Ami történt, elmém hinni fél,
Keblem táján szüntelen nyomás,
Érted sír a szívem, bölcs Vezér.

Gyászinduló árad, búözön,
Szív, hegedű sóhajt hallatán,
Koporsódnál én megesküszöm,
Nem feledlek, drága jó Apám!

Esküszöm, egyszerre lépkedem,
Testvéreim, népem, veletek,
És a zászlót fennen lengetem,
Mit rám bíztál, Sztálin, szeretett!

Súlyos gyászunk e napjaiban
Sírod felett én megfogadom:
Minden ifjú erőm, ami van,
Hazám oltárán feláldozom.

Sztálin neve él, míg századok,
Úgy lobog, akár a hősi tett,
Sztálin neve mindig ránk ragyog,
Mint örök Nap földgolyónk felett!