Közös nőnk nem voltál, nem sztároltunk téged,
Mégis megszerettünk - mindez múltba szállt.
Én lelkemben őrzöm, Válja, tiszta képed,
Mit Ljosa mellére rá is tetovált.

Mikor tőled váltunk a peronon ketten,
Ígértem, hogy sírig emlékezem rád.
Kijövet meg mondtam: „Holtig nem felejtem!”
„Hát még én!” - hallottam Ljosa válaszát.

Dönteni most arról, kinek rosszabb kelni
Azzal, amit őriz - nehéz feladat:
Neki - tetkód kívül, a mellén viselni,
Nekem - lélek-tetkón benn vonásidat.

És mikor miattad szívem szorult ismét,
- De amit most mondok, bántásnak ne vedd -
A Ljosát megkértem, tárja ki az ingét,
S óraszámra néztem mellén képedet.

Nemrég egy barátom írt lelt bánatomra,
És művészi módon nagyot alkotott:
Ljosáról a tetkód híven lemásolta,
S mellemre böködte a te profilod.

Tudom, egybarátrólkínoskritikusszót,
Ámde lényed hozzám közelebb került
Azáltal, hogy tetkóm, vagyis a te tetkód
Ljosáénál sokkal szebbre sikerült!