A dohányfüst sűrűn gomolygott...
Mit ittunk? Ne kérdezz nevet!
Fejem fölött egy csillár lógott,
De falikar is lehetett.

Az idő mászott vontatottan,
S az unalom rám nehezült.
Négyesben vagyunk, azt gondoltam,
De csak te voltál - kiderült.

Emlékszem: józan fejjel kezdtem,
Közöltem minden óhajom,
Sőt, felesek közti szünetben
Még énekeltem is nagyon.

Aztán - ó pillanatnak réme!
Egy üst nyelt el váratlanul,
Majd onnan egy varázsütésre
Repültem föld körül vadul.

Madrid, Orjol, Sangháj, Sztavropol,
Hamburg, Jelec következett.
Utamba tévedt Melitopol,
És célom végre Riga lett.

Éktelen ordítást hallottam,
Mintha pokol nyelt volna el!
Lázongtak szörnyű szájak ottan,
Rájuk szirénahang felel.

Fáklyák lobbantak, gyúlt fényszóró,
Szavakból káosz, vad sereg,
Majd rémképek: Brutus, Mefisztó,
És Jezsov filmje is pereg.

Delíriumban hadonásztam,
Szalmiákszeszed számba folyt,
Bár jóllehet, hogy valójában
Ez köztünk mind fordítva volt.

A versztákat villámként vettem,
S álomba illőt láttam én:
A sztratoszférában lebegtem,
Hol szputnyik mosolygott felém.

Jelzését fogtam és csodáltam,
De nyargaltam tovább azért,
Egyszer csak, esküszöm, a lábam
Földet, vagy inkább holdat ért...

Körülbámultam meglepetten:
Hold-asztal kínálta magát,
De nem keringett... Én meg mentem
Óriás léptekkel tovább.

Még mérföldet sem száguldottam,
Nézem: emberek... vagy nem ők?
Holdkóros népek jártak ottan,
Rajtuk világos lepedők.

A félsz erőt vett rajtam rögtön,
És vágytam haza hirtelen.
Én nem vagyok félős a földön,
De itt a holdon, - istenem!

Majd fénye támadt mindegyiknek,
Mentett a sors ezek szerint.
Mind megpördültek, megcsendültek,
S előttem pohársor megint.

Nem bírtam őket elviselni...
Orromban szalmiák zavart,
Maradék erőm összeszedve
Álltam, és vártam új vihart.

Rengeni kezdett cső, lap, támfal,
Hol vagyok, felejtős egyén?
Találkoztam tán Aelitával,
S nektárt Hermésszel ittam én...

Suhant velem minden a térben,
A cél a Hold volt - tiszta sor...
Fém volt a testem, s úgy tűnt nékem,
Háromlépcsős is valahol.

Szíriusz, Vénusz... én meg merre
A végtelen sötéten át?
A kanyart gyorsulva vettem be,
Felriadok - járda, kukák...

Fejem fölött sötét palánkok,
Köröttem békés csend honolt.
De ami engem főleg bántott,
Az égi sarló fenn: a Hold!

Világított a csalfa bezzeg,
C-betűt formált mosolya,
De fejem bárhogy zúgott-zengett,
Én felkiáltottam oda:

- Neked ez, persze, vicc csak, tréfa,
De előttünk már nincs határ.
Amint elkészül a rakéta,
Első leszek, ki égbe száll!

Megfordulok pokolban, mennyben,
A Marson akár többször is!
Most nézem... házam a közelben...
Akkor hát versemnek - finis!