Olvadt gyertyák és estéli imák felett,
Harci trófeák és békés tüzek között
Éltünk srácok, kik olvastunk csaták helyett,
Kiket sok kicsi, egyéni probléma köt.

Örök bosszúság nékünk
Korunk, s a környezet,
Brusztoltunk, folyt a vérünk
Egymást is sértve meg.

De anyánk megfoltozta
Ruhánkat szorgosan,
S mi éltünk könyvet falva,
Soroktól ittasan.

Izzadt fejünkre rátapadt zilált hajunk,
Cukros frázisok tejétől ragadt a szánk,
Harcok szagától szédelgett fejünk, agyunk,
Mindezt megsárgult könyvlapok lehelték ránk.

Nem tapasztalva mi
Háborút sohasem
Vágytuk megérteni,
Tudni azt lelkesen,

„Front, parancs, támadás...”
Hogy a szó mit takar?
Lánckerék-nyikorgás
Mért, hogy úgy felkavar?

Régi harcoknak forrongó üstjeiben
Gyermek-eszünknek mennyi volt falni való!
Szerepjátékunk önfeledt perceiben
Ellenségből lett áruló, gyáva, zsidó.

Nem hagyván hűlni ki
Gonosz lábak nyomát,
Esküdtünk szeretni
Legszebb hölgyek sorát,

S barátot megnyugtatva,
Szeretteket,
Osztottunk csak magunkra
Hős-szerepet.

Tilos álmok mögé magad elrejteni,
Körben mennyi a kín, a derű kurta csak!
Próbáld holtaknak markát szétfeszíteni,
S fáradt kezükből kivenni a kardjukat.

Bár e kard még meleg,
Azért páncélt is végy,
Te is tapasztald meg,
Mitől döglik a légy!

Sors kegyeltje vagy gaz,
Melyik vagy, derítsd ki,
Ízleld meg, milyen az,
Ha egy harc - igazi!

Mikor melletted lerogy a sérült barát,
És a veszteség kínjától üvöltözöl,
Mikor attól, hogy őt szúrták, nem téged át,
Az az érzésed, nincs rajtad tenyérnyi bőr,

Akkor felismered,
Nyomban fel is fogod,
Másképp ott nem lehet,
Hol a Vég vicsorog!

Hazug szó, gonosz tett,
Arcuk lárvaszerű,
Mindig fejük felett
Sír és dögkeselyű.

Hogyha atyáid kardjával vágván utat
Könnyed bőséggel itatta bajszodat át,
S mindig élesben vívtál, ez arra mutat:
Kellő könyveknek olvastad srácként sorát!

Ha te húst nem ettél
Késélről, falatot,
Ha csak fentről néztél,
Ölbe ejtve karod,

És a hóhért, a gazt
Harcra nem hívtad ki,
Éltél, mondhatod azt,
Mégsem vagy valaki!