Olvadt gyertyák és estéli imák felett, Harci trófeák és békés tüzek között Éltünk srácok, kik olvastunk csaták helyett, Kiket sok kicsi, egyéni probléma köt. Örök bosszúság nékünk Korunk, s a környezet, Brusztoltunk, folyt a vérünk Egymást is sértve meg. De anyánk megfoltozta Ruhánkat szorgosan, S mi éltünk könyvet falva, Soroktól ittasan. Izzadt fejünkre rátapadt zilált hajunk, Cukros frázisok tejétől ragadt a szánk, Harcok szagától szédelgett fejünk, agyunk, Mindezt megsárgult könyvlapok lehelték ránk. Nem tapasztalva mi Háborút sohasem Vágytuk megérteni, Tudni azt lelkesen, „Front, parancs, támadás...” Hogy a szó mit takar? Lánckerék-nyikorgás Mért, hogy úgy felkavar? Régi harcoknak forrongó üstjeiben Gyermek-eszünknek mennyi volt falni való! Szerepjátékunk önfeledt perceiben Ellenségből lett áruló, gyáva, zsidó. Nem hagyván hűlni ki Gonosz lábak nyomát, Esküdtünk szeretni Legszebb hölgyek sorát, S barátot megnyugtatva, Szeretteket, Osztottunk csak magunkra Hős-szerepet. Tilos álmok mögé magad elrejteni, Körben mennyi a kín, a derű kurta csak! Próbáld holtaknak markát szétfeszíteni, S fáradt kezükből kivenni a kardjukat. Bár e kard még meleg, Azért páncélt is végy, Te is tapasztald meg, Mitől döglik a légy! Sors kegyeltje vagy gaz, Melyik vagy, derítsd ki, Ízleld meg, milyen az, Ha egy harc - igazi! Mikor melletted lerogy a sérült barát, És a veszteség kínjától üvöltözöl, Mikor attól, hogy őt szúrták, nem téged át, Az az érzésed, nincs rajtad tenyérnyi bőr, Akkor felismered, Nyomban fel is fogod, Másképp ott nem lehet, Hol a Vég vicsorog! Hazug szó, gonosz tett, Arcuk lárvaszerű, Mindig fejük felett Sír és dögkeselyű. Hogyha atyáid kardjával vágván utat Könnyed bőséggel itatta bajszodat át, S mindig élesben vívtál, ez arra mutat: Kellő könyveknek olvastad srácként sorát! Ha te húst nem ettél Késélről, falatot, Ha csak fentről néztél, Ölbe ejtve karod, És a hóhért, a gazt Harcra nem hívtad ki, Éltél, mondhatod azt, Mégsem vagy valaki!
© Szöllősi Dávid. Fordította, 2015