A lelkemben én ezt az estét megőrzöm -
Nincs ünnepi asztal, és nem jön barát:
Ma diszpécser vagyok, a legfőbb a földön,
A két mutatót magam tekertem át.

És küldhetek szerelvényt a sivatagba,
Hol nap tűz, és forrók a dűnék alant,
Nem térnek vonatjaim üresen vissza,
Oázisom, amíg még meg sem fogant.

Az átlagon túl is már annyit utaztam,
Kis zászlóval kezemben emlékezem:
Hány állomás maradt el mellettem sorban,
És folyók hidakkal, mit felégettem.

Most szerelvényt indítok a sivatagba,
Hol nap tűz, és forrók a dűnék alant,
Nem térnek vonatjaim üresen vissza,
Oázisom, amíg még meg sem fogant.

Ők nélkülem futnak világba rohanva.
Nem tördelem ujjaim, nem zokogok,
S nem varrnak utast, idegent a nyakamba,
Az ül vonatomra, kit én akarok.

Így küldtem el szerelvényt a sivatagba,
Hol nap tűz, és forrók a dűnék alant,
Nem térnek vonatjaim üresen vissza,
Oázisom, amíg még meg sem fogant.

Elolvadtak jégtömbök, távok meg évek,
Az első szerelvényem megtért haza,
Ő nem hozott semmilyen értékes ércet,
De visszatért - jelzi is sínek dala.

Nos, álljunk meg lehűlni, pajtás, nyugodtan,
Te égsz szinte, s nem láttál folyót, hidat.
Én magam sem jártam veled sivatagban -
Megölte a dűne oázisomat.