Hatszázötven kiló a rekord, amivel
Nemrég nyertem én Amerikában,
De az összesemet ahogy tornázom fel,
Járnak gondok is bőven nyomában.

Összesúgott az anyjával itthon nejem,
Sápadt arcával meg is jegyezte:
„Te az ő kosztjukon fölszedtél rendesen,
El vagy, látom én, jól nehezedve!

Szomszéd lakókkal csevejre sor nem kerül,
Mert a szégyen tör rám a sarokban!
Ki is nyomhatod lelkemet véletlenül,
Meg a mamáét, lévén a korban”.

Hogy is hozzam a tudtára egyszerűen
Eme két, hozzá nem értő nőnek:
Testem súlyát arányosan úgy növelem,
Ahogy éppen a rekordok nőnek.

Durván szóltam, lehet (velem ez megesik,
Mikor túlmennek minden határon):
„Téged még valahogy kikerüllek, de itt
Mama életét nem garantálom”.

Nejem és az anyós piacon válogat,
Kosaruk tele, mintha csak kővel...
Félek, véle kell tölteni napjaimat,
A világon legizmosabb nővel.

„Legyen úgy” - mondom én - „nem kell többet a hús,
Szigorú diétát kezdek rögtön”,
De az asszonynak pont az a szimpatikus,
Hogy a férje a bajnok a Földön.

Nekem ötszáz nem súly, de már hétszáz felé
A kalóriás kosztot igénylem.
Mire ő: „Nem igaz, mennyi táp megy belé!”
Rá egy évre: „Lesz tonna, vagy mégsem?”

Paradoxon megint, amit kíván nejem,
Ultimátuma földig lesújtott:
Habár testsúlyom tovább nem növelhetem,
De még döntsek meg újabb rekordot.

És a mamával hirdettek böjtöt nekem,
Le is fogytam, mert nem kaptam enni.
Volt a súlyzóval három rossz kísérletem,
Vesztes lettem, de mindez még semmi.

Szégyen öntött el, hazáig húztam magam,
De az asszony az ajtót becsapta,
„Együtt élni egy vesztessel gusztustalan!”,
Mondta, s anyja is őt támogatta.

Vertem ajtót, de nem ment szét. Frigyünk - igen.
Álltam fél éjjel vacogó foggal,
Aztán elmentem... Nehéz sors jutott nekem,
Minden súlyzónál nehezebb - sokkal!