Jó, hogy hangom a két motor bőgve elnyomta,
Így a szégyenemmel maradtam egyedül:
Ültem tárt ajtó mellett el-elgondolkodva,
Be sem kötve az ernyőm felül.

Oktatóm meglökött, térddel így segített,
Legyek úrrá a félelmemen:
„Nosza, bátran, legény!” nógatása helyett
Álmos szitka: az jutott nekem.

A lég, zuhanva benne,
Mint jéghideg borotva,
Az arcomat égette,
A hangom el-elnyomta.

E gondtalan, víg léghuzat
Midőn levegőt vettem,
Májamba űzte hangomat
Minduntalan s kegyetlen.

Heveny léghuzat értő kezébe jutottam,
Összenyom, hajigál kénye-kedve szerint!
Én meg készséggel, viccből is végrehajtottam
Őrült bukfenceim sorra mind.

Eme vad zuhanás mire jó, minek árt,
Majd ezt megtudom később, de most
Szemem látja fölül hol a földi határt,
Hol a felhőt alul, a lapost.

A lég, zuhanva benne,
Mint jéghideg borotva,
Az ordításom nyelte,
Az arcom meg gyalulta.

E láthatatlan léghuzat,
Mely folyton velem szemben,
Pumpálta vérrel májamat
Rugalmasan, kegyetlen.

Meg is húztam a gyűrűt egy gyors mozdulattal,
Gallért tépnek fel így, ha az szorít nagyon.
Kurta tizennyolc másodperc tellett el azzal,
Estem véletlen és szabadon.

Most meg kétfelől csúfítja púp testemet,
Mindegyikben egy mentő selyem.
Lenn a cél, ami vár, és a késleltetett
Ugrás számomra nagy szerelem.

A lég, zuhanva benne,
Mint jéghideg borotva,
A hangom tépi egyre,
S az arcomat gyalulja.

Lelketlen ez a léghuzat,
S mert ki- és belélegzem,
Áthatja egész májamat
Örök igyekezetben.

 
 
 
 

 
 
 
 

 
 
 
 

 
 
 
 

Ez egy példátlan ugrás a sztratoszférába!
Jelet kapva „Gyerünk!” én a semmibe ki
Egy kiméra után, kinek nincs arca, árnya,
Hogy zuhanva majd tessem neki.

Magam átütöm bár ezt a ködréteget,
De itt más viszonyok közt esem.
Esni úgy szabadon már azért sem lehet,
Mert nem légüres térben teszem.

A lég, zuhanva benne,
Mint jéghideg borotva,
A hangom tépi egyre,
S az arcomat gyalulja.

Sebes, süvít a léghuzat,
De vállaimon zsákok,
Kinyújtom oldalt karomat
És úgy stabilizálok.

Szirén-hangokat suttog a szél a fülembe:
„Hagyd a gyűrűt, ne kapkodj, még nyitni nem ér...”
Földig - kétszáz csupán. Késő lesz, istenemre!
Hazudik, hazudik ez a szél!

Nagyot ránt a zsinór, a feszes kupola
Fölém robban, s az óra megáll.
Nincs esés szabadon, nincsen jégborotva,
Nyitott ernyőm már szabad madár.

Lehűti égő arcom,
Szemhéjam nyitogatja,
Velem törődik folyton
A lég gyöngéd huzatja.

Szomorkodom, a csillagok
Ott fönn maguk maradtak;
Én itt lenn részege vagyok
A vízszintes huzatnak.