A hágó csöndjében, hol szikla nem áll szél elébe,
Hol oly vad a csúcs, nincs egy lélek, ki feljut oda,
Ott élt-éldegélt a vidám hegyi visszhang kedvére,
S ha ember kiáltott, - a válasz nem késett soha.

Midőn a magány-gombóc megduzzad ott a torokban,
S a fojtott nyögés alig hallhatón mélységbe vesz,
A visszhang felkapja a segélyért kiáltást gyorsan,
Erősíti és viszi bizton az övéihez.

Egy nap tán az italtól, fűtől megbódult sok részeg,
Hogy lármát és hörgést ne hallhasson senki sem ott,
Jött némává, kihalttá tenni az elevenséget,
S a visszhangot megkötve szájába pecket nyomott.

Egy álló éjt tartott a kegyetlen, véres mulatság,
Bár verték, taposták, de egy hang nem sok, annyi sem...
Az ájult visszhangot így hajnalban golyók lyuggatták,
Hogy dőlt sebzett sziklákból könnyözön fenn a hegyen.