Rossz társaság volt, ámde lelke én,
És bizton mondhatom neked:
Az ujjukból rázták ki könnyedén
A KGB-sek nevemet.

Egy utcahossznyi nő belém esett,
Meg pályaudvar is, egész.
Tudtam, hogy engem sok kopó követ,
De tojtam rá, nincs semmi vész...

Hol besurranók közt voltam honos,
Hol társnak véltek zsebesek;
Tokarjev polgártárs, forró-nyomos,
Miattam nem hunyt éjeket.

Magam nem untam tétlenül soha,
Hisz balhé balhét követetett,
De megtörtént: besúgott egy pofa,
Elkaptak, - s nékem annyi lett.

A vizsgálóm, kíváncsi egy legény,
Kihallgatással zaklatott,
Így mindig voltak részemről szerény,
Efféle kedves válaszok:

„Halott miatt a lelkem nem nyomaszt,
És sorsom sem hívtam ki túl,
De álmodtam, polgártárs, gyakran azt:
A sírban nyugszik már a MUR1!”

A védőm enyhe passzust kért nekem,
Mondván: kedélyem ily vidám...
Teljes szigor az ügyész-kérelem,
Szerintem megorrolt reám.

Nos, nem napolták el perem megint,
S az ítélet tartalmazott
Letöltendőt a BTK szerint,
Plusz még öt jogfosztót adott.

Azóta pályám törést szenvedett,
Unatkozom, tétlenkedem;
Ily társaságnak lelke nem leszek
Többé, ha az lélektelen!