Ljudmilla Orlovának1
Ez az éj nekem türelmi torna.
Éjjel - több téma tollra való.
Telefont ragadok sokadszorra,
Nulla-hét... tárcsa pördül... „Halló?

Jó estét, kisasszony! Hogy hívják?” - „Válja.
Hetvenkettes!” Várni kell, de meg se mukkanok!
„Lehetetlen, biztos otthon... próbálja, próbálja!”
Tessék, már feleltek is... Hát, szervusz, - én vagyok!

Ez az éj nekem türelmi torna.
Adja már! - egyre hangoskodom...
Mért, hogy szeretteim hívni sorba’
Csak hitelbe vagy jegyre tudom?

„Kisasszony, hall engem? Hetvenkettes, hol vagy?
Még az órám is megállt, tovább nem várhatok.
Pokolba más hívással, de repülnöm kell holnap!”
Tessék, már feleltek is... Hát, szervusz, - én vagyok!

Telefont, mint ikont, szívem áldja,
Míg a könyv: triptichon, az a szent,
És madonna a kisasszony, Válja,
Neki távolság - mit sem jelent.

„Kisasszony, drága hölgy! Ne adja fel, kérem!
Oltárra való Ön, mint a szárnyas angyalok!
A legfőbb csak most jön - kell, hogy engem értsen!”
Tessék, már feleltek is... Hát, szervusz, - én vagyok!”

Hogy a kábel elszállt a hidegben?
Hogy a relé huncut már megint?
Mindegy, várok, és nulláról kezdem
Újra esténként ezek szerint!

„07, Jó napot! Megint én!” - „Mit kíván?”
„Köszönöm, nem Párizs! Most inkább Magadán...
Szavam adom, Válja, nem rendelek hívást újra.
Hogy van ott szegény barátom, jó, ha hallanám.”

Ez az éj nekem türelmi torna,
S ébren telik mind, de mennyire!
Ha meg álmodom, jő a madonna,
Aki úgy hajaz valakire.

„Jó estét, nulla-hét! Válja, hívja ismét!
Már az órám is megállt, tovább nem várhatok.
Persze, hogyne, én hívom. Otthonról... persze... mindég!”
„Kapcsolom... Beszéljenek!” Hát, szervusz, - én vagyok!