Garagulja Anatolijnak
Vihar bömbölt... A horgonylánc vadul
Csikorgott, bőrt a kötél nyúzta, közben
A szél durván fütyült, s váratlanul
Egy hang süvöltött: Ember van a vízben!

Azonnal: Állj! És hátramenet gyorsan!
Csónakot, mentőt elő!
Kihúzni, egy-kettő, onnan,
Akárki, férfi vagy nő!

De kár, hogy partra ítéltettem én,
Itt segítségben meddő reménykedni.
Ki engem ment azonnal, nincs egyén,
És csónakért sem riadóztat senki.

Sőt, azt mondják: Előre teljes gőzzel!
Pár óra és kikötő...
Néki, a bénának úgy kell,
Egymaga ússzon ki ő!

És távolodik tőlem a hajóm.
Rajt’ emberek, nyilván magasabb szinten.
Az orr-poszt néz előre konokon,
Mit érdekli, hogy ember van a vízben!

De látom én, hajók az enyém mellett
Úsznak a partok felé.
Valóban, kit érdekelhet
Farvízbe ki hullt belé?

Tenger, sodord csak beljebb bajnokod,
Hol nyolcas fokozatú vihar tombol!
A kapitány küld értem csónakot,
És biztos helyre menekít a bajból.

Csáklyával húznak a ruhámnál fogva,
De jó, hogy ruhástól estem bele!
Csónakba megkapaszkodva
Reménnyel vagyok tele.

 
 
 
 

 
 
 
 

Kihúztak, s irányt sem kell váltani,
Felém sok kéz, cigi, mind mosolyogva.
Tudom, ha lesz vélem itt valami,
Számíthatok az övre, matrózokra.

Vihar, ha tombol, hullám, ha sújt már,
Vártádon szenvedni kell,
Ám ha itt víz alá buknál,
Nem hagynak süllyedni el!