Mihail Semjakinnak
Nézelődnöm, lélegeznem immár hogy lehet?
Vihar előtt rossz a lég, fülledt, erjedt...
Dalolni ma, meghallgatni lelkem mit szeret?
Mesebeli madarak, ők énekelnek!

Szirén-madár hízelegve néz felém,
Csalogatnak vígan fészkei,
Vele szemben Alkonoszt búsul szegény,
Ez a madár lelked mérgezi.

Mintha felzengene hét
Titkos húr akkordja már,
Míg a reményt osztja szét
A Gamajun-madár!

Kék az ég, a templomtornyok csúcsa szúrja át,
Halld harang szavát, bronzharang szavát.
Hol vidáman csendül, hol elkomorul...
Orosz földön színarannyal fednek kupolát,
Hogy gyakrabban nézzen rá az Úr.

Állok itt, megoldhatatlan rejtély küszöbén,
Egy mesés, nagy ország roppant kapujánál,
Sós-savanyú-keserédes földje elején,
Rozst itató forrás kék vizű szájánál.

Rozsdaszínű, zsíros sárba cuppanón
Kengyel-mélyig süllyednek lovak,
Visznek engem mégis át egy államon,
Álmos arca alvástól dagadt.

Mintha utamon a hét
Gazdag hold felkelne már,
Míg a reményt osztja szét
A Gamajun-madár!

Lelkemre, mely veszteséggel annyit sújtatott,
Árkon-bokron át elkoptattatott,
Hogyha rongya majd vérig vékonyul,
Színaranyból foltot varrok, mindig jó nagyot,
Nézzen rám is gyakrabban az Úr!