Hogy arcom, formám tűrhető,
Szüléimnek köszönhető...
...Nem voltam senkinek hajcsárja, zsarnoka,
Nem hajbókoltam, délcegen
Vonultam, s éltem rendesen,
Fejemnek két kezem volt biztos támasza.

Besúgtak mégis valahol,
Köröttem ötszáz, én - sehol,
S a börtönirodán „Időd van!”- felirat.
Ott sótlan mindig az ebéd,
És találomra a pecsét,
Hogy héthatáron túl majd elszállítsanak.

Beszámítás - előbb haza!”
A hét év nem volt épp laza,
Mit nem vethetsz te le, s nem adhatsz el magad.
Az új parancsnok rám talált,
És harciasan verbuvált,
Urálon túlra kell majd vinni kocsikat.

Ülünk... homály... a MAZ pedig
Az út sarában tengelyig.
A fülkében a társ nem szól órákon át...
Hogy bőgne bár! - nyelek dühöt,
Hisz arra ötszáz, vissza öt,
De nem... foggal veri a „Kardtánc” ritmusát!

Ismert az út, és tudtuk azt,
Az építők várják a MAZ-t,
De megrekedt ügyünk, s már éjfél lett, hideg!
Hát, kellett pont Újév előtt?
Előre ötszáz, hátra öt,
S dühöng a hóvihar, villogni sincs kinek!

A társam szól: „Te, állj le már!
A MAZ, ha égne, az se kár,
És nincs, beláthatod, reményre semmi jel.
Bármerre ötszáz, ám az éj
Ha itt leszáll, a hó, ne félj,
Oly vastagon befed, hogy temetni se kell!

Felelek erre: „Állj le te!”,
Ám villáskulcsért nyúl keze,
És farkasszemet néz (mert ilyen ő) velem.
Mit néki: ötszáz hátra még,
A túlélőnek semmiség,
Hogy bizonyítsa majd, ki járt el helyesen!

Rokonnál több volt, kedvesebb,
Ki tenyeremből ehetett,
Most úgy néz rám, hogy vérem máris dermedő.
Mit néki, ötszáz hátra van,
Ki lát utólag pontosan,
Hogy elfeledte: én ki néki, s nékem ő!

Hagytam kiszállni... elvonult,
S az álom ekkor rám borult.
A „film” mirólunk szólt, akár egy víg mozi:
Hogy újabb ötszáz s gond nekem,
Kijárat merre, nem lelem,
Mert nincs... bejárat van, és az sem igazi.

...A végén szimpla csattanó:
Kötél jött, orvos, vontató,
És célba ért a MAZ - fuvarlevél szerint.
A társ?... Reszketve visszajött,
S mi álltunk újabb út előtt,
Így nincs haragszom-rád - beszáll mellém megint!