Bús magány, mi folyton itat engemet,
Hangot hallok minden éjszaka...
Hallom egyszer: mondják ám a nevemet,
Nézem... ördög jő... minő csoda!

Míg rám kacsintott, vigyorgott nekem,
Én mondtam néki halkan, csendesen:

„A konyaktól, pajtás, már siker vagyok!
Te fagyállót iszol, meglehet...
Hallod, krampusz, bojtos, kormos lófarok,
Ülj le vélem - örvendek neked...

Gyáva lennél?! Rád sem ismerek!
Ne mássz rám, mert keresztet vetek!”

Mondta is, hogy Boriszovot ismeri,
(Gondnokunk ő - folyton vedelő...)
Két pofája zakuszkával lett teli,
S nem riadt a konyaktól sem ő.

El is fogyott... nem volt gond nekünk,
Pályaudvar van közel, veszünk!

Én aludtam, ő meg ment a restibe,
Felébredtem, itt volt már megint!
Féltem: őt most másként képzelem ide,
Vagy engemet ő, ezek szerint...

Anyázott, majd rám akaszkodott,
Képen nyalt, farkával csapdosott.

Görcsöt kaptam, úgy nevettem rajta én,
S megkérdeztem: „Mit cselekszetek
Részegjeinkkel a pokol fenekén?
Azt mondják, hogy szeszben sütitek?”

Káromkodott újra ördögöm:
„Nincs ott nékem konyhafőnököm!”

...És vége lett, szobám is már világosabb,
Ördögömet józanítanám,
De úgy eltűnt, akár az örvény nyelte hab...
Várom - ismét visszajön talán...

Meglehet, hogy hibbant az agyam,
De jobb ördöggel, mint magányosan!