Mint egy vészriadó, komor léptek úgy döngtek az éjszaka,
Szótlan búcsúzva nékünk is menni kell nem oly soká,
Sosem járt utak végtelenén rohanó lovak garmada
Viszi már lovasát, senki nem tudja, merre, hová?

Korunk más, gonosz ő, de te mondd, ahogy rég: „Sikerekre fel!”
És mert múlik, követni nyomát mi is készek vagyunk.
Ám e vágta során legjobb társaink sorra mind vesznek el,
S mire észbe kapsz, melletted nincsen társ, csak mi magunk.

Még egy jó ideig, mint a tűzvészt, úgy nézzük a lángokat,
Rossz jel lesz még soká, ha egy csizma nyikordul netán,
Gyermek háborúst játszik, és régi parancsokat osztogat,
Ellenség vagy barát - embert így minősítünk csupán.

Mikor tűznek, a könnynek, a dörgésnek egyszer már vége lesz,
Mikor vágtatni fáradnak vélünk a nyergeseink,
Mikor kedvesünk durva köpeny helyett újra majd selymet vesz,
Te azért ne feledj, ne bocsáss meg a szíved szerint!