Fűts be, fehéren izzon a kályhalap,
Ilyen fényektől elszoktam bár;
Noha megégtem, izzasztom hátamat,
Nyelvem gőz heve megoldja már.

Fűts be, gazdasszony, fürdőbe jöttem én,
Verejtékesre kínzom magam,
Lócán ülve a kályhának túl felén
Oszlik kételyem komótosan.

Szinte nem illő hozzám e bágyadtság,
Kőre víz loccsan, éled a múlt...
Képét mellemre akkortájt szurdosták,
Mikor kultusza úgy elvadult.

Fűts be, fehéren izzon a kályhalap,
Ilyen fényektől elszoktam bár;
Noha megégtem, izzasztom hátamat,
Nyelvem gőz heve megoldja már.

Mennyi szálfa és hit, mely megdöntetett,
Mennyi út, bánat feltáratott!
Balról Sztálin-profil őrzi mellemet,
Jobbról Marinka néz szembe ott.

Évet hányat is voltam a mennybe’ fent,
Mert mindent önzetlen hittem én!
Balgaságom cseréltem, a képtelent,
Olyan életre, hol semmi fény.

Fűts be, fehéren izzon a kályhalap,
Ilyen fényektől elszoktam bár;
Noha megégtem, izzasztom hátamat,
Nyelvem gőz heve megoldja már.

Kora hajnal volt, emlékszem, még deres,
Épp csak kiáltok: „Segíts, haver!”
Máris vitt engem két csinos fegyveres
Egyik lágerből másikba el.

Sorsunk bányába, mocsárba, jégre vitt,
Nyeltünk könnyeket, ólom porát,
Mellünk baljára bökdöstük képeit,
Hallja szíveink bús panaszát.

Fűts be, fehéren izzon a kályhalap,
Ilyen fényektől elszoktam bár;
Noha megégtem, izzasztom hátamat,
Nyelvem gőz heve megoldja már.

Szinte ráz, hogy a történet így esett,
Bár a gőz gondot űz szelíden,
Fagyos múlt ködhomályából lelkemet
Forró ködbe most megmerítem.

Kopog mégis ott hátul a félsz, tudom,
Habár rajtam már nincsen pecsét...
Így hát nyírfaág-seprűvel csapkodom
Mellem múltbeli zord örökét.

Fűts be, fehéren izzon a kályhalap,
Ilyen fényektől elszoktam bár;
Noha megégtem, izzasztom hátamat,
Nyelvem gőz heve megoldja már.