Ülsz autóban, vonaton esetleg,
Vagy sétálgatsz netán pityókosan,
A gépjárművek ily bősége mellett
Esélyed élni nem sokáig van.

Baleset történt túl a Moszkva-parton,
Halottat vittek temető fele,
Megsérült három, sofőrnek sincs pardon,
Csak az elhunytnak nem rebbent szeme.

Anyókák bérben siratták, de épp csak,
A C-t a kántor fenn nem vágta ki,
Trombiták fennen, ám hamisan szóltak,
Csak elhunyt részéről nem volt baki.

Főnöke eddig - kifosztója persze -
A homlokcsóktól köpött egy nagyot,
Csókolni sorban a többi követte,
Csak a szerény holt nem csókolgatott.

Hirtelen dörgés... változott a tájkép,
A nekrológnak beszólt a vihar,
Tetőt keresve szétszaladt a gyásznép,
Az elhunyt volt csak, kit ez nem zavar.

Mit néki zápor, nem lesz tőle kisebb,
Viszont az élők mind edzetlenek;
A holtak jócskán felülmúlnak minket,
Valóban ők a bátor emberek.

Siethetsz bárhogy, megelőz a címke,
Ragadós jelként csúfít homlokot,
Nincs, ami téged veszéllyel rémítne,
Hogyha már tölgyből van az otthonod.

Saját vagy társas az a szűkös láda,
A lakhely-kérdés holtat nem zavar,
Nos, ez az elhunyt tényleg derék pára:
Fölös vesződést, semmit nem akar.

Az árnyak földjén - szigorú közösség -
Izgalmak, vészek nem kísértenek,
Élőknél: nálunk isten a felsőbbség,
Csak aki meghalt, nyugton az lehet.

Háborúk dúlnak, mennyi hentesmunka,
Sötétség-műszak mindig csúcsra jár!
Minden halandó - egy holnapi hulla,
Kivéve azt, ki lenn enyészik már.

Szememre hányják: „Holtakkal dicsekszel!”
Nem! Rút a Sors, én rá neheztelek:
Mert mindnyájunkat elgázolnak egyszer,
Ám ők a sírban - már kivételek.