„Kígyók, kígyók, pusztuljatok végképp!” -
Az őrjöngő ember kiabált.
Monguzt hívott, kígyók ellenségét,
Mentse őt, az életét kivált.

A monguzok munkához is láttak,
Nem kíméltek rokont, magukat,
Kígyónépre vadászni kijártak,
S nem tartottak szabadnapokat.

Közben sztyeppén és pampák vidékén
Minden vadőr parancsot kapott:
Veszélytelen kígyót hagyni békén,
De a mérges pusztuljon legott!

Ám halljatok most szomorú dolgot...
Titokban az ember - ez a tény! -
A monguzt mind csapdára ítélte,
Kijelentvén: kártékony e lény.

Jött is reggel, a kutyáját hozta,
És a monguzt zsákja nyelte el.
Vergődött az, sírva visítozta:
Hasznos vagyok! Ilyet mért teszel?

Minden sérült monguzt, nincs kímélet,
Mint erdőn a gombát, zsákba be...
Csapdakíntól, ilyen sorstól tényleg
Jó néhánynak elborult esze.

De a többi találgatta közben
„Fajunkat levágni mért viszik?”
Vén monguz, a lába csapda-törten,
Elmondta a tényeket nekik:

„Belgiumban káposztát a kecskék,
Kínában a rizst a sok veréb,
Bősz ausztrál monguzok megették
Leghasznosabb kígyóik zömét.

Nincs itt csoda, meglepő valóban:
Gond volt... Monguzok, segítsetek!
Ám kiderült, azok túlbuzgóan
Járták be a kígyófészkeket.

Meg is kapták érte a „jutalmat”,
Mert azért az ember esze vág:
Méreg nélkül nyilván nem maradhat,
Kellenek azok a viperák...”

És a kígyók újra körbevették,
Az őrjöngő ember kiabált!
Monguzt hívott, kell megint segítség,
Mentse őt, az életét kivált.