Nem vágok én fel ezzel,
Már rég nem módi az.
Tüzet nyitott rám reggel
A kivégző szakasz.

Gonosz tett volt ez duplán,
Egy ostoba dolog.
És miért? Hogyne tudnám!
Viszont nem szólhatok...

Hogy mentsen, érvelt bár parancsnokom,
De fentről csak kivégzésemre telt.
A szakasz eljárt példamutatón,
Ám egy akadt, ki reám nem tüzelt.

Én mindig peches voltam
A többiek között:
Egyszer egy „nyelvet” fogtam,
De tőlem megszökött.

Ezt Pedál bajtárs persze,
Ki nem nyugszik sosem,
Akkor föl is jegyezte,
És rám szállt rendesen.

Egy összefűzött aktacsomagot
Szedett elő, mit kéjjel becipelt,
Így tenni senki semmit nem tudott.
Nem! Egy tudott... ki reám nem tüzelt.

S már adták a vezényszót:
Fegyvert a vállra! Tűz!
E sortűz útlevél volt,
Mely föld alá elűz.

Ám hallom: Él a fattya!
A felcserhez vele!
A szabályzat nem hagyja
Őt kétszer lőni le.

Csodálkozott a felcser, cuppogott,
De minden golyót sorra kiemelt,
S én lázálmomban társalogtam ott
A legénnyel, ki reám nem tüzelt.

Mint eb, sebeim nyaltam,
Nem gyógyítottam én,
A kórházban azonban
Csak jó áradt felém.

A nővérek szerelme
Vett engemet körül:
Kivégzett félig, hej, te,
Most szúrást kapsz fölül!

A zászlóaljunk Krímbe dobták át,
S én szőlőcukrot küldtem, erre telt,
Hogy édesítsem néki a csatát,
A legénynek, ki reám nem tüzelt.

Teát szesszel kortyolva
Csészéből néhanap,
Én jól el lettem volna
A háború alatt.

De visszavezényeltek,
S a főnök várt nagyon...
Szólt: nem az én hibám volt,
Hogy nem lőttek agyon!

Örültem hát, s amíg egy tönk tövén
A sorsom áldva ültem, az - betelt:
A fritzcel, aki beosont mögém,
Az végzett épp, ki reám nem tüzelt...