Éretlen nézte ki valaki,
Megrázták a fát - lepotyogott...
Róla fogtok dalt most hallani,
Hangja volt, de erről nem tudott.

Gondok voltak sorsával talán,
Sültek dolgok néha el balul,
Hét húr feszült gitárja nyakán,
Le is fogta, ám pontatlanul.

A „dó”-val kezdte félszegen,
De megrekedt oktáv-felen.

Elspórolt fél-akkordokat,
Nem lelkesedtek így dalán,
De eb csaholt, kandúr szaladt
Egér után...

Az ember rajta csak nevet!
Ha viccelt, félig volt csak az,
A bort mind nem kóstolta meg,
Ajkához épp, hogy ért amaz.

Ő eddig csak vitát provokált,
Nem volt biztos, nem volt siető;
Mint verejtékcsepp, a bőrön át
Úgy szivárgott lelke is elő.

Párbaját a sors lét-szőnyegén
Épp csak kezdte, épp hozzáfogott,
Nem is nézett szét esély terén,
Még a bíró sem számolgatott.

Mindentudásra éhesen
Tanult ezt-azt, mindent sosem...

Megállt sejtés, fenék előtt,
Nem járt valódi mélybe’ lent,
S eléggé nem szerette őt,
Az egyetlent, az egyetlent!

Az ember rajta csak nevet,
Ha sietett is - leszakadt...
Minden, mit el nem rendezett,
Az máig rendetlen maradt.

Csalni nála egy betű se bírt,
Amit szolgált: az őszinte szó;
Kedvesének hóba verset is írt,
Sajna, régen odalett a hó.

Ám akkor még hullt hó, rengeteg,
És szabad volt írni arra fel;
Jégszemcséket, nagy hópelyheket
Ajkaival, futva kapta el.

Ezüst hintóba fogatott,
De kedveséig nem jutott...

Nem ért a célig el soha,
Habár repült, futott, szökellt,
Csillagjegye, a bősz Bika
Fagyos Tejút mentén legelt.

Az ember ezeken nevet:
Ha perc kell még, de nem marad,
Ha nem lelsz záró láncszemet,
Ha röpte egynek megszakad.

Ugye, nevetség ez ma már?
Másokat, engem is derít...
A ló kinyúlt, lehullt madár, -
Ki vétkes itt? Ki vétkes itt?