Marina Vladynak
Szeretlek. Most. Titok
Itt nincs, csak nyílt lapok.
Nem „aztán”, s nem „előtt” a sugaradban égek.
Sírok vagy nevetek, De én most szeretek,
Múltban nem akarok, jövőről - nem beszélek.

„Szerettem” - múlt idő
E szó, és szenvedő;
A gyengédségemet béklyózza szárnyát szegve,
Költők költője bár így érvelő:
„Szerettem Önt, s ez még feléledhetne...”

Így elhagyottról, vénültről beszélnek -
Részvét van ebben, és egyfajta megvetés,
Mi körbeleng egy trónfosztott királyt.
Van szánása a múltba süllyedésnek,
Oly igyekvés, hol nincs már rég törekedés,
S a szó, „szeretlek”, kétségessé vált.

Szeretlek. Most. Ma még
Ez nem folt, veszteség:
E kor - az én korom, és nem metélem csuklóm!
Hajtom tovább az igék kerekét,
Nem éltet múlt idő, s jövőről nem kell tudnom.

Gázolva, úszva át -
Vedd főm! - jövök hozzád,
Bár lábam húzza lánc, és terhe vaskoloncnak.
Ne kényszeríts rám oktalan hibát,
Hogy azt, „szeretlek én”, megtoldjam még: „és foglak”.

E szó, „foglak”, kesernyés, furcsa tényleg...
Hamis szignó, kukacfurat az almán,
Egérút meghátrálás esetén,
Pohárfenéken színe-sincsen méreg.
Pofonnal ér fel jelen idő arcán
A kétely abban: most „szeretlek én”.

Idő e nyelvben sok,
Ha gallul álmodok:
Jövő idő - nem úgy, a múlt idő is másképp.
És csúfítom a szégyenoszlopot,
Mert nyelvtudásom máig akadály még.

Ó, nyelvek, üldözők,
Nem híd vagytok, - de csőd!
Ám biztosan lelünk kiútra majd mi ketten...
Szeretlek - bár ezt rút igeidők
Kétségbe vonják - múlt, jövő s jelenben!