Hadijátékok százada,
Munkás egy kor, mint mondják.
Élt ott egy jó ember maga,
Lovag - ne rejtsük rangját.

Nevet, vagyont nem birtokolt,
Csak kínt kapott sorsától,
De amint mondják: lovag volt,
Egy gáncsnélküli, bátor.

Boldogság - vélte, így terem:
Ellenfél, torna, győzelem,
És vaskéz, ami lényeg.
A sorsnak hányszor bezavart,
De szentelt minden diadalt
A szíve szép Hölgyének!

Ám háború jött, had vonult,
Nem bújhat - sorsa adva!
Keblén a rózsa meglapult,
S ő elnyargalt a harcba.

Távozván nagy volt bánata
A szép Egyetlenegyért,
A szűk mellvért páncélzata
Alá az szinte nem fért.

Mikor a tűző napon állt,
És véres karddal ott vájkált
A máshitű lelkében,
Ki boldog, akkor mérte fel:
Hisz szívét amaz érte el,
De kopjával és mélyen.